Ridiculous

Tudod, azon gondolkodok, miért futok mindig el.
Vannak napok, amikor rosszul érzem magam.. Mintha még mindig itt lenne a szele annak, amit hónapok óta űzök el magamtól és amitől menekülök, hogy még egyszer ne fordulhasson elő egy újabb találkozás ebben az életben. Ilyenkor eszembe jutsz. Hallom a hangod a fülemben, mosolygok a csavaros észjárásodon, amivel senki-senki nem rendelkezik a környezetemben és pont ezért hiányzik. Hiányzol. Nagy szavak ezek, amiket félve ejtek ki, nehogy visszaüssenek, de azt hiszem ez még érthető és megengedett. Szeretnék hosszasan elbeszélgetni veled, szeretném, hogy kifejtsd a véleményed nekem, hogy meghallgass és hogy helyre rakj. Nagyon szeretném, hogy helyre rakj!

Van, hogy úgy érzem, enyém a világ, azt csinálok amit akar, züllök, rossz vagyok vagy éppen jó, mindent élvezek és nagyon boldog vagyok. Szeretem ezt az érzést, tudod, melletted sohasem voltam ennyire felszabadult, ami furcsa, mert csak utólag visszagondolva nem lehetetlen, előtte nagyon is az volt. Képzeld, azt mondták irigylésre méltóan racionális vagyok és hihetetlen milyen jól kezelem ésszel az érzelmes dolgokat. Én. Elhiszed ezt? Vagy nagyon megváltoztam, vagy nagyon nem ismernek az emberek. Mindig te voltál a racionális én pedig a kislány, akit a szíve hajt előre és valahogy ebben rejlett a varázsom is azt hiszem, nos az biztos, hogy ez már nincs így.

Szeretek felszabadult lenni, de gyakran lenyesik a szárnyaim, olyan dolgokkal találkozok szembe, amikkel melletted soha nem kellett, mert mindig megvédtél. Sokszor félek még egyedül, mégis inkább vagyok egyedül, mint olyasvalakikkel, akik nagyon szeretnének velem lenni (talán pont ezért nem szeretnék én velük lenni), pedig akkor talán kivédhetném az olyan pofonokat, amiket mostanában kapok. Mindez zavarodottá tesz, már én magam sem tudom mit is akarok, főleg mivel az egyik percben ezt, a másikban pedig már amazt.

Tudod, külsőleg nagyon megváltoztam. Más lett a hajam, kikerekedett az arcom amin már-már általános vigyor ül de attól rettegek, hogy belül még mindig ugyanaz a kislány vagyok, akit hajt a szíve előre, vagyis pont, hogy inkább hátra, feléd, mert ott már egyszer jó volt, több mint jó és talán nem lesz még egy hasonló hely, de én nem akarok ez a kislány lenni, amelyik még a közeledbe férkőzne,hanem én, a mostani én annyira menekülök és küzdök a gondolat ellen is, hogy visszatérjek egyszer egy olyan útra, amit már elhagytam és nem véletlenül hagytam el.

És most mégis, megint, újra fájsz. Fáj tőled a szívem, mert bánt, hogy nem voltam elég. Igaz csak neked és attól, hogy neked nem voltam elég még másnak lehetek tökéletes. Másnak. De nekem ki lesz tökéletes? Vagy legalább kicsit az,tökéletes, hidd el, nehezebb mindez, mint gondolnád. Nagyon nehéz. És nevetséges, hiszen már egyszer meggyógyultam, csak vannak nehéz napok.

Minden értelemben nehéz napok amik minden mást is nehezebbé tesznek.

Várom a holnapot, hogy a mának vége legyen, várom, hogy visszaessek a hétköznapjaimba a Csípősszájú királykisasszonyhoz, akit mindenki szórakoztat és aki mindenkit szórakoztat, a nélküled tökéletesen működő életembe, amiben boldog vagyok és ahová még mindig nem akarlak visszaengedni egy szemernyit sem. Még nem. Majd egyszer, de nem most, nem a jövő hónapban, hanem majd, amikor olyan boldog leszek, amilyen te vagy nélkülem.