Találtam pár dolgot a múltból, amit úgy érzem meg kell őriznem. Őriznem kell, hogy emlékezzek milyen voltam, hogy tudjam, akarok-e még olyan lenni:
"az ex valaki, aki a múlthoz tartozik. Valaki aki egykor jelentős szerepet töltött be az életünkben.. (általában.. persze kivételek mindenütt vannak) Egykor. De már nem. Legalábbis a jobb helyeken az exek után egy bazi nagy pont van, ami már nem folyik el, így nem tudunk belőle vesszőt sem csinálni. Lezárt. Pláne ha közben új fejezet következik az életünkben, igaz? Akárhogy is nézzük, ha a párunk tud arról a bizonyos EX-ről, kellemetlenül érinti. Ez nem meglepő. Ha belegondolok miért ne fájna a gondolat, hogy másé is volt, és másért is odavolt egyszer? Egyszer. De már nem. Ettől függetlenül tettem egy elhatározást: az ex ex marad.
Kicsit úgy érzem beteges vagyok. Betegesen féltékeny, betegesen önző (de csak ha róla van szó) és betegesen szerelmes. Tényleg betegesen. Időnként megijedek magamtól mennyire ki akarom sajítátani és mennyire felháborodok, ha ez nem sikerül.. szerelmes vagyok.. szerelmes őrült, csak most nem biztos, hogy jó értelemben. A kitöréseim pedig egyenesen ijesztőek.. mit tegyek? A saját hülyeségem miatt elveszteni azt akit szeretek gáz dolog, csak időnként nem tudom megnyugtatni magam. És ezt mind 1 ember miatt. Kb 2hónapja elég durván kibuktam. Nagy balhé volt.. semmit nem aludtam.. és másnap is folytattam.. nehéz volt aztán javítani a helyzeten.. mert ha bekapcsol a fantáziám, nem tudom kikapcsolni. Hogy megláttam a suliban, rohadtul kibuktam, mégis meglepően jól továbbléptem anélkül, hogy megint elkezdődött volna a paranoia.. most pedig annyi kiborít, hogy írt.. mi-mi-mmii a fene bajom van? Nem tudom elviselni a paranoiám.. kikészít. Kikészít:( és mégis le fogom nyelni, mert muszáj. Mert nincs értelme. Mert szeretem. És mert Ő is szeret.. az én Drága Szivem.. Szeret, és amig szeret, nincs gond.
Igaz?
Nem.
Ha valakivel szakítunk, mikor múlik el teljesen? Egyáltalán el tud múlni egy igazán nagy szerelem? Persze nem tudhatja az ember, hogy az-e, amíg nem jön egy másik, ami az élet darabjaiból ismét ad egy újat, hogy többet tudjunk. Miért ábrándulunk ki a szerelemből? Miért múlik el? Csak azért, mert az ellenkező nemből túl sok szaladgál a világban? Vagy mert rájöttünk, lehet jobb is, mint az akkori? Ez is azok közé tartozik, amiket sosem vall be magának az ember? Félünk-e attól, hogy vége lesz vagy attól, hogy ránk talál-e újra a szerelem? Aki fél a szerelemtől talán nem is tesz fel ilyen kérdéseket. De vajon ki lehet ábrándulni valakiből, aki már nem szeret minket? Elég ok ez, hogy kiábránduljunk? Ha valakit elfogadtunk már úgy, ahogy van, miért lenne elég az, hogy kidobtak? Na és meddig lehet szívfájdalommal, depressziósan élni és várni a változást? A változás ez esetben a párunk visszajövetelét jelenti- tegyük hozzá.
Ha mi nem teszünk a dologért, jöhet változás? Elkaphat a szerelem, vagy a siránkozásba belemélyedve észre sem vesszük a kínálkozó lehetőséget és elhalasztjuk? Hogy találhat az ember a szerelemre? Ha keresi jön a tipikus effektus, hogy egyre v többre koncentrál, és a mellette állót nem veszi számításba, de ha a besavanyodottságot megőrzi, amit a szakítás hagyott maga után csak egy roncs ember lesz. Kevés olyan ember létezik, aki szeret állandóan lelket ápolni és kiugrasztani az embert.. bár lehet. Nem tudom, sokan vagyunk.
Na és hogy lehetséges, hogy valakit egyáltalán nem visel meg a dolog? Persze, lehet, hogy sajnálja, de ha magába néz mélyen, vagy megnézi az életét mit lát? Hogy az élet megy tovább. Mindig is irigyeltem azokat, akik erre képesek voltak. És mégsem. Szeretek érzelmes lenni. Szeretem beleélni magam abba ami körülvesz, vagy amit csinálok. Szeretem, hogy olyan a szerelem, mintha csak egy kellemes nyári napon a sós tenger csodálatos, homokos partján fekszem a homokban, a lábam a folyamatosan érkező hullámok finoman simogatják, körülöttem az emberek boldogok, beszélgetnek, élnek, és mégsem hallom őket, csak a tenger csapkodását, ahogy újra és újra a parthoz ér.. és ez elég. "
Nem is tudom már, hogy milyennek érdemes lenni..
Azt hiszem kicsit félek. Félek, ha újra szerelembe esek olyan leszek, mint voltam és én nem akarok olyan lenni. Nem akarok beteges szerelmet, csak egyszerű boldogságot. De akarok szeretni, nagyon is! Nem akarom, hogy csak engem szeressenek, hiszen az nem is elég. Nem is tudom igazán. Tényleg nem.
eszencia
10 éve
