Összefoglalva

Nem is tudom hol kezdhetném az élménybeszámolónak semmiképpen nem nevezhető eseménysorozatot, amiben részt vettem.

Kezdjük az elején: október közepe óta párkapcsolatban élek. A boldog kifejezésen még gondolkodnom kell, mert bár szerelmes vagyok, ő is az, túl sok bonyodalmat kaptunk (egy-két lapát szart a nyakunkba), ami miatt nem mindig hiteles, ha azt a szót használom, hogy boldog.

Valószínűleg jövőhét elején hosszabb időre távol leszünk egymástól (fél év-egy év-másfél év, tudja a franc) és BOLDOG lehetek, ha hetente 1x láthatom kerek 5 percre. Igen, húzós dolgok ezek a súlyos betegségek, eléggé lekorlátozzák az embert.Bár elárulná nekem valaki, hogyan lehet mindezt kibírni, mert fogalmam sincs, hogy az aktuális pillanatban hogy a jó égbe fogok reagálni és hogyan fogom kibírni azt, ami ránk (valójában rá én csak végignézhetem a kispadról) vár.

Az elmúlt pár hónapban átértékelődtek bennem a dolgok. Megtanultam mit jelent félni. Nem a holnapi dogától, nem attól, hogy eljutok-e ide vagy oda, hogy mi lesz, ha anya rájön, hogy nem ettem meg az ebédet, vagy hasonlók.

Igazából meg sem tudnám mondani mikortól kezdtem el félni. Decembertől? Amikor kiderült, hogy bár újra szerelembe tudtam esni (számomra hihetetlennek tűnő módon), de a szerelmemmel komoly gond van, vagy január elsején, amikor másfél órán át ettem a kefét, mert nem tudtam mi van apával, csak hogy bent van a kórházban - igen, az kemény volt, azt hiszem az alatt a másfél óra alatt éveket öregedtem, még soha soha nem rémültem meg annyira, mint akkor. Bénító hatalma van a félelem és az ijedtség keverékének együtt.

Vagy inkább akkor, amikor "ítéletet" vártam januárban és februárban?

Nem is tudom mi volt a legmegterhelőbb. Már nem meglepő ha bárki előtt sírok, sírok a wc-n, a szobában, fürdés közben... az előbb, mielőtt elkezdtem volna írni csak úgy sírva fakadtam a szobában. Persze erre rátesz a szörnyű otthoni légkör - apa munkanélkülisége, anya 3hetes kórházi kúrája és az ezekből fakadó állandó cirkusz.

Hogy mi a legnagyobb vicc ebben az egészben? Akikre azt hittem számíthatok, azokra támaszkodhattam eddig a legkevésbé és akik nem is gondoltam, hogy közel kerülhetnek hozzám támogatnak a nehezebb napjaimon. A csalódást is pont egy olyan ember okozta, akivel másfél éve elválaszthatatlanok vagyunk, mióta pedig kakiban vagyok, azóta nem is érdeklem - persze az is lehet, hogy én becsültem túl az úgynevezett barátságot, erre talán egyszer sor kerül, most még nincs értelme bolygatni az ügyet, van nekem elég bajom.

Mindezt a pár lapát szart leszámítva mégis mondhatom, hogy boldog vagyok. Boldog, mert valakinek fontos vagyok és ő is nekem, nem használ ki és nem kell kihasználnom, mindezek mellett minden vele eltöltött nyugodt - még néha a nem nyugodt perc is igazi kincs.

Ezzel a gondolattal zárom soraimat, mert megzavarták a gondolatmenetemet és azt hiszem amúgy sincs értelme folytatni mára.

Jó volt végre panaszkodni egy sort.