Az autóvezetés igenis komoly dolog...

... régóta forma 1 rajongó vagyok, ami nem csak a "játék" izgalmaiból fakad, hanem a csodálatomból is: hogy képesek órákon át egy lyukban ülni és 300-zal menni?! Hihetetlen!

Ráadásul pl. én nem bírom az izgalmakat.. ha állandóan a fülembe mondanák h most ez van most meg az.. meg amiatt is izgulni kell, hogy megfelelően tegyék fel a kereket a kerékcserén, nehogy elrepüljön a francba, mikor épp vezetek.. mint ma...

Na, meg az is gáz lenne, ha a tanksapka nem jönne le és úgy indulnék el, hogy az egész benzinkutat magammal vigyem, mint szegény Massa vmelyik alkalommal..
Remélem nem lesz semmi baja a szombati fejbeverés után... pont egy magyar pályán meghalni.. meg úgy egyébként se haljon már meg, mert kedvelem... pechszériáját remélem komolyan veszi, ha felépül.. lehet nem kellene folytatnia.. ő tudja.. csak fő a biztonság.. és mostanában nem volt a topon.. Szóóóval remélem nem lesz semmi baja. Nem akarnék neki rosszat.. másnak sem! Már az értékelendő az én szememben, hogy valaki képes ilyen sportot űzni..

.. ha tudnám, hogy mindjárt győzni fogok és már csak két kör van hátra, idegességemben lehet falnak mennék.. vagy ha valaki a nyakamra jönne és próbálna leelőzni.. jáj! Félős vagyok.

P.O.P.

Te tudod mi az a POP? Nem-e?! Hát az a Pont Ott Parti rövidítése, ami Pesten a Millenáris parkban van megrendezve minden évben a pontokra váró felvételizők számára.

Jaa, hogy ez ilyen egyszerű? Az hát! Itt derül ki, hogy mi lesz veled a következő évben, esetleg az, hogy mivel teszed teljessé az életed. Együtt sírhatsz és nevethetsz a többiekkel, akik a környezetedben állnak......

... na itt voltunk mi. Öööö. Mondjuk, hogy jó hely volt. A hely az jó volt! A társaság is! Csak az eredmény nem. Minden rosszban valami jó!!! (fontos a pozitív látásmód) --> találkoztam réégirégirégi barátokkal akik nem is olyan régiek, de rég nem láttuk egymást. A kapcsolat megmaradása érdekében létezik, egy olyan, hogy internet, méginkább egy olyan, hogy msn. Meecsoda fejlett világban élünk! Húú :)

Szóval nem vettek fel. Most keseredjek el? Megvolt. Essek kétségbe? Az is. Mi is a következő? Ja, boruljak ki. Meeg vooolt! Ideje kézbe venni a dolgokat. Vajon lehetséges? Mármint úgy tényleg. Függetleníteni magam a világtól (hja, így is nevezhetjük...) és becsukni a füleim... hmm. jól hangzik. Meglátjuk mi lesz. Veszteni valóm igazság szerint már nincs, szóval MINDENTBELE és törjünk előre, meg felfele, mint a huszár segge.


Összefoglalva: Jó volt hs7 meg kaukázus koncin lenni.. bár a hs7 jobb.. de a vélemények megoszlanak. ÉÉÉN jól éreztem magam a depit leszámítva, dehát a rosszdolgok összehozzákazembereket:) hihi... Hehehe. Szóval jó volt.

Bírjátok? Bírjátok!

Mindenekelőtt meg kell, hogy jegyezzem, megtörtént a lehetetlen: marhára élveztem a Hegyalja fesztivált!

A legrosszabbak persze a higiéniai körülmények voltak, valahogy TÉNYLEG nem vonz a toi toi budi meg a konténerzuhanyzó használata 150 lány után. És ekkor még örülhettem is, mert ez azt jelentette, hogy van víz, jó esetben pedig még meleg is! De vigasztal az a tudat, hogy olyan lábizmom lett ( toitoi, jee), hogy a mester, Chuck Norris megirigyelné. Igen nagy igazságtalanság a lányokkal szemben, hogy a fiúk tudnak állva pisilni. Az élet már csak ilyen kegyetlen.

Egyébként enyhén nevetséges benyomást keltett a Tisza camping, a lakói éés persze az, hogy 5 napot 40 fokban sátorban bulizva éltünk... Elnézést, tévedtem, csak 34 fok volt pontosan, de a sátorban biztosan meghaladtuk a negyvenet is. Sebaj! ÉLVEZTEM! A strandon az árnyékban kicsit nedvesen egész elviselhető volt a hőguta közelsége és még az agyvérzés is távolabb került tőlem egy picit...

Sooksok élményt szereztem, bár az egyik legmaradandóbb az volt, amikor félálomból ébredtem fel az éjszaka közepén arra, hogy a sátortengerben fekve éreztem, hogy valaki megbotlott a sátrunkban, elesett, pontosabban le a bejárat elé és belekapaszkodott a lábamba. Neem, tévedés lenne azt gondolni, hogy nem rémültem halálra, mert IGEN, halálra rémültem!Persze az ijedtséget fokozta a látvány, miszerint farkasszemet néztem egy részeggel, akinek egy cigaretta lógott a szájából.
Bevallom férfiasan: ijedős típus vagyok! Na de megesik...

Most pedig ideje ebédet csinálni...

Legalja szesztigyál...

Míly' csodálatos hír az, hogy én is azok közé a szerencsés emberek közé tartozok, akik elmennek és szétbulizhatják az agyukat a magyarországi fesztiválok egyikén.

Miért nem vagyok én ezért annyira oda?
Talán a sátor, a toitoi budi, a "konténer zuhanyzó", a nem teljesen megfelelő társaság, a sok kodzsek, a sok térdig érő hajú rocker, a szagok, a sátorban lévő 60 fok, vagy a nyakig érő sár az, ami fel kellene, hogy dobjon? Annyi pénzem nincs, hogy végig részeg legyek.. húúú, na az durva lenne.

Nem ám olyan egyszerű az élet egy ilyen fesztiválon.. mellesleg valamiből meg kellene élni.. enni kéne, mindemellett akadnak legyőzhetetlen és kiküszöbölhetetlen problémák.. azaz semmi sem kiküszöbölhetetlen, de akkor hamarabb kellett volna intézkedni.. na mindegy. Szóóóval, be vagoyk szarva, ez tény és való.. de reménykedünk a lehetetlenben: hogy minden ellenére HALÁL JÓ ÉREZZEM MAGAM. De reménykedünk.. mert jófejek vagyunk... és mert izgulunk.. nade mindegy. Ja, amit a legjobban utálok: Be positive!:) Meg a f*szom.

Death? What the f*ck?

Nem csak az a rossz a halálban, hogy megtörtént, hanem maga az értelmetlenség és az üresség is.
A filmekből és az innen-onnan hallottakból mindenki tudja, hogy a halál rossz dolog, mert kiszakít valakit egy család nevű helyről, de ez nem ilyen egyszerű..
Azt hiszem az a legrosszabb benne, hogy az emberek nem tudják hová tenni. Érzed, hogy valami hihetetlenül szar és más valami hiányzik, de még is olyan furcsa az egész. Éled a mindennapjaid, mert muszáj, sosem eshetsz ki a szerepből, mert szükség van arra, hogy csináld amit kell, közben pedig ott az a pici szálka amely óriási sebet ejtett rajtad. Mégis meg tudsz feledkezni róla, mert muszáj. És a hiányosság értelmetlensége beleékelődik az agyadba. Fel sem fogod, mert annyira elfogadhatatlan, hogy valaki, akit szerettél megszűnt létezni és nincs többé. Próbálod felidézni a hangját, az arcát, a beszédét, ami furcsa mód még megy.
Fel akarod fogni, hogy nincs, de csak azt érzed, hogy elszomorít a gondolat, ezért próbálsz mást csinálni, hiszen nem engedheted meg magadnak, hogy szomorkodással töltsd az idődet, ami így csak telik, később pedig csupán annyit veszel észre, hogy a távolság a nehezebb részét elfeledtette veled. Na ez bosszant fel. Úgy érzem gyászolni sem tudok tisztességesen, mert annyira lehetetlen ez a helyzet. Persze természetes dolog, hiszen az emberek születnek és meghalnak, mégis hihetetlen, mert veled illetve körülötted történik. Béna ez a helyzet. Felidegesít. Nem tudom és nem is akarom elfogadni, közben erőltetem magam, hogy mégis azt tegyem.. Nevetséges. És pont ez az, hogy nem.

Az viszont biztos, hogy van amit nem lehet kitörölni az ember memóriájából. Legalábbis nagyon remélem, mert én nem akarom elfeledni. Sok mindent nem akarok elfelejteni, mert most már csak az emlékeim maradtak.. ami nem egy életbiztosítás, hiszen arra sem emlékszem a múlthéten mit ettem... és mégis, örök emlék. De akkor is az marad, ha csalódsz abban, aki meghalt? Vagy már úgyis mindegy?...

Az a szörnyű még abban, ha valaki meghal, hogy úgy érzed, most történt valami borzasztó, közben lehet, hogy sokkal jobban járt, mint te, mert ahol ő van, ott nincs háború, éhínség, földrengés, gyilkosság (mert már mind meghaltak). Valójában nem vágyom arra, hogy az örök békemezőkön futkározzak fehér ruhában.. nem is szeretek futni... nehéz olyasvalamiről beszélni, amit nem ismer senki...

my old love...

Épp most töltötte el a pici szívemet pici boldogság, ahogy felszólalt egy régi sláger a zenei listámból, amire annyit, de annnyit táncoltunk, amennyit nem szégyen: tehát ez nem az a szám, amire begyakoroltuk és betanultuk a táncot, különben 1000x többször kellett volna meghallgatni, akkor pedig túl nosztalgikus lenne --> ez persze jelenleg nem lenne gond, már így is túl nosztalgikus állapotba kerültem.

Mikor benne vagy egy társaságban, nem is gondolsz arra, hogy ennek a közösségnek is vége lesz egyszer, mert már hogy a fenébe ne lenne vége, ha elhagyod az iskolai osztályodat, a szolfézsórák által összekovácsolt csapatot, a napközis csoportot és persze a kedvenc táncos barátaidat is.
... a gond csak az, hogy másodpercek kérdése, hogy felpattanjak és mozogni kezdjek a zenére, hiszen ülve eléggé leredukálódnak a lehetőségek...

Nem tehetek róla, valahogy a nyár, a hawaii nacim és a pálmafás fürdőruha felső túl hangulatos ahhoz, hogy ne rakjak be nyárias régi latin zenéket, amire aannyit nyomtuk.. még akkor is, ha éppen csak hatan voltunk lányok... hihetetlen élvezetes volt.. kb. mint a fellépések, amiken minden évben pont ugyanaz a pasi kért fel táncolni és olyat csápoltunk, hogy utána perceken át forgott a világ még úgy is, hogy egyébként marhára egy helyben álltam, vagyis inkább többnyire ültem. A vicc, hogy szerintem a pasinak fogalma sem volt arról, hogy az előző években is én voltam az a szerencsés, akinek megmutathatta, hogy táncol egy latinos hapsi...

Szép emlékek is, szeretjük őket és el is jutottunk odáig, hogy visszaemlékezni is szeretünk, pedig régen nem szerettünk, mert túlságosan sajnáltuk, hogy vége. De egyszer mindennek vége, szóval kár bánkódni, mert akkor mindig lenne miért...

Öregek

Ahogy öregedik az ember egyre érzelmesebbé válik, amit elsőként például a visszaemlékezések okoznak. Persze nem tapasztalatból beszélek, de meg kell vallanom, én is szeretek keresgélni az emlékeimben és teljesen elfeledett dolgokat újra átfuttatni az agyamon. Valahogy tényleg megszépültek az idő múlásával.
Az öregek mégis egészen mások: ahogy telik az idő, egyre inkább csak a régi sztorikat mesélik el újra és újra, bár időnként felbukkan egy-egy újabb sztori is, amit megmosolyognak a fiatalok.
Apucinál csak az a furcsa, hogy ő még annyira nem idős, hogy ennyire vissza kellene utaznia a múltba, de én ezt is értem.. hogy a fenébe ne érteném, a megsárgult emlékek egyre csak szebbé válnak, ahogy telik az idő és romlik az élet... talán pont ezért mesélnek olyan beleéléssel és részletességgel, hogy úgy érzem, mintha pont akkor és ott lennék... próbálnak tapasztalatot adni nekünk, ami még az övék volt, és abban reménykednek tudjuk hasznukat venni úgy, hogy tanuljunk is belőle és átugorjunk bizonyos tévedéseket és ballépéseket, hogy mi mások legyünk mint ők... mert mindig meg van az a remény bennük, hogy nekünk jobb lesz, mint nekik.. még akkor is, ha nem is voltak olyan borzalmasak az átélt dolgok...