Hogy van az, hogy mindig azokat szereted, akiket nem kellene és azokat nem, akiket pedig tényleg jó lenne?
Mikor valaki aranyos, kedves, szeretnivaló, normális, ráadásul imád (jóh, feltételezhetünk kevesebbet is mint imádás) téged, te mit csinálsz? Eltaszítod magadtól, mert valahogy ez a sok-sok pozitív tulajdonság undorrá válik benned, mintha a tökéletesség megközelítése olyannyira meseszerűnek tűnne, hogy inkább eldobod jó messzire, csak a közeledbe ne legyen.
Miért vonzza az embereket a bűn, a fájdalom és a szenvedés? Persze, nem a fizikai mazochizmusra gondolok, hanem...a lelkire. A gonosz lélek iránti "beteges" vonzalom. Vagy ez csak bennem él? Most lehet elárultam magam.
Nem tehetek róla, valahogy a "rosszfiúk" és a "mencik" mindig jobban vonzottak, mint, hogy jó kislányokkal és kissrácokkal pajtizzak. Persze aztán sosem volt annyi vér a pucumban, hogy ne így cselekedjek. Még is, ha vágyakozásról van szó, a rosszat szeretném... de bankot nem rabolok! Szerintem ez nem kapcsolódik a "rossz" és egyszerűbb út választásához, hiszen nem leszek munkakerülő és kezdek lopni, csak mert nincs kedvem a kemény munkához.. szeretem a kihívásokat! Ezzel kapcsolódik össze ez az egész, azt hiszem..
Valahogy a filmekben is a gonosz jóképű jön be, nem pedig a kiskutya szemű hasonlóan jóképű jó fiú. Valahogy így vagyok a barátokkal is... nekem a legvagányabb kell... és emiatt szégyenlem is magam...
i would like to choose the worse side but i can't do that...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése